A Varázsnok-sztori

avagy egy vidéki újrakezdés igaz története 50 évesen a nulláról

Második történet

A “Varázsnok”-Sztori, avagy

Egy vidéki Újrakezdés igaz története 50 évesen nulláról

Beleköltözni a semmibe…

2017 március 15, szerda

Hétfőn eldöntöttem, hogy nem várok tovább.

Harmadik hete voltak nálam a ház kulcsai. Ez alatt az idő alatt amikor csak lehetett, menekültem ki a pécsi borzalmakból a birtokra. Általában úgy közlekedtem, hogy kifelé busszal utaztam, majd hazafelé találomra megindultam akkor, amikor éppen elérkezettnek éreztem az időt; Sásdig bementem gyalog (vagy ha éppen felvett valaki, akkor annyival gyorsabb volt), onnan pedig autóstoppal próbálkoztam.

Végső esetre maradt az autóbusz, de erre nagyon ritkán volt szükségem. Olyan is megesett, hogy már este sötétben vettek csak fel. Viszont több érdekes és különleges emberrel hozott így össze a véletlen. Mindig is szerettem stoppolni, egyrészt, mert sokszor voltam olyan anyagi helyzetben, hogy még az a párszáz Forint is számított, amit megspóroltam, másrészt pedig imádtam új emberekkel megismerkedni. Főiskolás koromban pedig az első szuper Nike légbetétes sportcipőmet az utazásokon megtakarított pénzemen vettem, ami akkoriban csúcs szuper cucc volt.

Vártam már a megfelelő időpontot, egyrészt mert úgy terveztem, hogy amint csak lehetséges, azonnal gazdálkodni kezdek azon a rettenetes nagy üres területen, másrészt pedig a pécsi körülményeim már jócskán túl voltak az elviselhetőség határain.

De abban az időben valahogyan mintha a tavasz elfelejtett volna jönni. Minden alkalommal begyújtottam a csodaszép cserépkályhába, de meg kellett állapítanom, hogy ez nekem még mindig túlságosan hideg hely. Hiszen én nagyon fázós vagyok.

Végül azon a héten héten döntöttem: történjen bármi, én a hétvégén már kint fogok aludni!

Jónak tűnt az időzítés, hiszen előző szombaton kettesem volt a lottón. Nyertem 1490 forintot! Az több, mint egy Pécs-Sásd-Pécs útiköltség! Kérdem én: Mi ez, ha nem Isteni Jel??? 😀 Ezen kívül a korábbi felderítő útjain során megtudtam, hogy azon a héten szombaton sváb bál lesz Sásdon. És bár fekhelyem sem volt még, de abban biztos voltam, hogy nekem bizony ott a helyem!

Március 15-én megkezdtem a költözködést Vázsnokra. Mindössze párezer Forint volt az összes vagyonom (a gigantikus lottónyereményemmel együtt!). Nem lehetett tudni, hogy mikor lesz munka, mikor lesz pénz, mikor lesz bármi is. A ház továbbra is teljesen üres volt. Fürdési lehetőség, tűzhely, hűtőszekrény, mosás teljesen lehetetlen volt benne. De még ennél is rosszabb volt az, hogy egy árva fekhely sem volt a házban. Helyesebben… Volt egy használaton kívüli ormótlan nehéz heverő a pince legmélyén, penészesen és megmozdíthatatlanul.

Valamiért mégis azt éreztem, hogy eljött az idő. Nem volt erre semmiféle bizonyítékom. Csak úgy tudtam.

Aznap is a “szokásos” 8.30-as buszra igyekeztem, de már nem csak egy hátizsákkal, és üres kezekkel, hanem egy telipakolt gurulós bőrönddel, meg két gurulós kiskocsira erősített banános kartondobozzal. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok kezdeni ezekkel a holmikkal, hiszen nem volt semmim sem, amibe, ahova le lehetett volna pakolni. De mégsem ezen törtem a fejemet, hanem azon, hogyan fogom ezt a behemót rakományt eljuttatni a buszig, hogyan fogom tudni felpakolni a buszra, de még ennél is kevesebb elképzelésem volt arról, hogyan fogok eljutni Sásdról Vázsnokig. A jövendőbeli lakóhelyemig.

Jobbnak is láttam nem idegeskedni ezeken. Egyszerűen csak a szemembe húztam a baseball sapimat, a földre szegeztem a tekintetemet, és mentem. És mentem. És mentem…

Mégis miközben küzdöttem a “vagyontárgyaim” fizikai tehetetlenségével, és a saját magam erőtlenségével, valami azt súgta, hogy mindenezk ellenére mégiscsak történelmi időket élek eközben. Így aztán időnként előkaptam a zsebemből a telefonomat, és a pihenős pillanataimban erre-arra kattintgattam egy párat.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a falu előtti meredek útszakasz végetért, és már a falu közepénél tartok, ahol a helyi buszok megfordulnak. Azok a buszok, amik valójában egyetlen másik buszjárathoz sem csatlakoznak – sem befelé jövet, sem kifelé menet. Csak úgy vannak. A szokásos reggeli 8.30-as buszról is több, mint egy órát kellett volna várnom azért, hogy ezen a két és fél kilométeren elutaztasson a buszos társaság Vázsnokig. Végülis nyertem vele majdnem egy órát, és ennél talán még fontosabb volt maga az érzés, hogy: “Megcsináltam!”.

Miután a buszfordulótól a házig tartó utolsó emelkedőt is megmásztam, és bejutottam a házamba, elégedetten huppantam volna le… De nem volt mire.

Az udvar felé vettem az irányt, és folytattam a soha véget nem érő udvar-rendezési projektet, és az eltüzelhető faféleségek felaprítását. Egy korábbi alkalommal sikerült megismerkednem és szóba elegyednem a fenti két szomszédos ház egyikének lakójával, egy nálam kicsivel fiatalabb sráccal. Valójában ő jött oda hozzám, amikor egy korábbi kinti rendrakásomkor első alkalommal látott meg, és odajött hozzám bemutatkozni. Tőle sikerült az első szerszámokat – egy fűrészt és egy kisebb baltát – kölcsönkérnem. Semmi ötletem nem volt arra, hogyan lesznek nekem majd egyszer saját szerszámaim. De igyekeztem minden olyan problémát gyorsan félresöpörni, amivel hirtelen semmi esélyem nem volt mit kezdeni. Minden figyelmemet az irgalmatlan munka elvégzésének szenteltem. Ezen az gy célon kívül nem láttam, és nem voltam hajlandó tudomást szerezni semmi egyébről.

Egyszer csak fentről leszólt a szomszéd, hogy ott vagyok-e. Március 15 alkalmából egy kisebb baráti összejövetel volt nála, tüzet raktak az uvarban, és zsalonnát sütöttek. Elfogadtam a váratlanul jött meghívást, és felmentem hozzá. Nagyon jól esett, hogy figyel rám, és baráti kezet nyújtott, a felbecsülhetetlen és szinte reménytelen feladataim közepette. Miközben sütögettük a szalonnánkat, rákérdezett a jövőbeli terveimre: Mikor fogok költözni?

Elmondtam, hogy a hétvégére tervezem az első kint alvást, mire megkérdezte, hogy van-e már mire feküdnöm? Mondtam neki, hogy egyelőre még nincs, és lehet, hogy az első éjszakákat majd a padlón töltöm. Mire kijelentette, hogy erre volna jobb ötlete is. Egy rövid üzenetváltással kiderítette, hogy a velem szemközti utcában él egy tanárnő, akinél vn felesleges ágy, amit ingen el lehet hozni. Megköszöntem, de a szállításra nem volt megoldásom. Ezt azonban a jelenlevő srácokkal pár percen belül elintézték. Miután végeztünk a szalonnasütéssel, elmentünk az egyikükhöz utánfutóért, majd a jövőbeli szomszédom autójával elindultunk a fekhelyemért.

Amikor odaértünk a tanárnőhöz, akkor derült ki, hogy az ágyon kívül van még egy íróasztal is, ami remekül felfért az utánfutóra. Percek alatt elrendeztünk mindent, és azon a délutánon meglett az első két bútorom az egyébként szinte teljesen üres házban.

Az udvari rendezkedés, és a leendő hálószobám – ami eredetileg nappali és étkező funkciót látott el, de a ház legvédettebb, és egyetlen fűthető helyisge volt – berendezése után fáradtan, de hihetetlenül boldogan indultam vissza Pécsre az üres dobozaimmal, és bőröndömmel. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a dolgok ennyire gyorsan elkezdenek rendeződni! Izgatott voltam, és mindenre elszánt.

Aznap éjjel alig bírtam aludni. Nemcsak a környezetemben élő özön mennyiségű macska miatt, hanem mert másnap szintén a birtokra készültem, és mivel az utazások folyamatosan kiadásokkal jártak, de bevétel ezeken a napokon nem volt, így kérdésessé vált, hogy mire a hétvége elérkezik, vajon lesz-e mit ennem, és lesz-e miből életben maradnom. Dehát már nem volt visszaút… El volt döntve az, ami el volt döntve, és nem volt más választásom, mint menni bele az ismeretlenbe, a Naaagy Semmibe!

Jelentkezés a “Varázsnok” – Sztori történetek folytatására

Ha érdekel, hogyan lehet egy ilyen helyzetből felállni a padlóról, hogyan lehet életben maradni egy teljesen ismeretlen környéken, ismerősök, barátok, segítők, pénzügyi tartalék, és minden egyéb nélkül, iratkozz fel a történet további részeiért