A Varázsnok-sztori

avagy egy vidéki újrakezdés igaz története 50 évesen a nulláról

Első történet

A “Varázsnok”-Sztori, avagy

Egy vidéki Újrakezdés igaz története 50 évesen nulláról

“Az élni akarás szükséges, de nem elégséges feltétele a boldogságnak. Az élni akarás csak az életben maradáshoz elég.”

Tövisháti András Zsolt író – a “Vázsnoki Varázsnok” 

2017 február 23-án, azon a bizonyos csütörtöki napon zötyögtem a 8.30-as Pécs-Kaposvár közötti autóbuszon Sásd felé. Fáradt voltam, és várakozással teli. Előző nap kertet ástam egy idős házaspárnál fent a Mecsek-oldalban. Kemény munka volt, szerény fizetségért.

Napközben néha el-elcsíptem a háziak nagyjából velem egykorú lányának érdeklődő pillantásait, és barátságos mosolyát. Én – ha választhattam volna – szívesebben választottam volna inkább az ő egyetemista lányát. De nem választhattam.

Szegényebb voltam a templom egerénél, és célegyenesben voltam az ötvenedik évem felé. Semmilyen széljárás, vagy lapjárás nem kedvezett nekem. Meglehetősen régóta.

A megbeszélt helyen a megbeszélt időben találkoztam leendő házigazdámmal, akit akkor láttam életemben először. Egy facebook-csoportban olvastam a hirdetését, és így jött létre ez a találkozás. A határozott kézfogás, majd rövid és gyors bemutatkozás után bepattantunk a külföldi rendszámú tágas, és kényelmes autójába, és egy percen belül rákanyarodtunk a Vázsnokra vezető útra.

Mélyen legbelül ünnepélyes fanfárok harsány szólama zendült fel bennem. Kétségem sem volt azt illetően, hogy ezek történelmi pillanatok. Nem tudom, hogyan, de sikerült túlélnem… Oly sokmindent. És végre itt majd a magam ura lehetek, és a saját életemet élhetem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen is lesz majd ez a “saját életem”. Csak annyit tudtam, hogy akarom. Nagyon akarom.

Az ajánlat “ingyenes lakhatás” volt, de nekem sokkal inkább tűnt szanatóriumnak, vagy Isten Ajándékának… Esetleg munkaterpiának? Még nem tudtam róla semmit sem.

Amikor a hídon lassítva hajtottunk át, egy pillanatra láthattam a folyóvizet. Különös izgalom fogott el. Ennyire nem lehet minden tökéletes. Még pecázni is lehet a közelben?? Már vagy harminc éve megfogadtam, hogy “egyszer majd megint pecázni fogok”. Tizenöt év le is vizsgáztam, és megszereztem a Horgász engedélyemet. Aztán…

A szép és gondozott falu teljesen néptelenül várt minket. A központjától egy szűk utcácskán indultunk felfelé, majd néhány házzal odébb félreálltunk. Az úttól balra meredek domboldal övezte a kívülről is hatalmasnak tűnő házat. Az udvaron látszott a hosszú ideje tartó elhagyottság, sok helyen derékig érő elszáradt gaz borította a telket. Több helyen hatalmas szemétkupacok éktelenkedtek. A házon is látszott, hogy voltak már szebb, jobb napjai is.

Igyekeztem kellőképpen magabiztosnak tűnni. Már eldöntöttem, hogy akarom ezt az egészet, és nincs az az erő, ami ettől eltántoríthatna. Nem derülhetett ki, hogy egyetlen fityingem sincsen. Sőt munkám sem mindig akadt. Nem volt továbbá…

Semmim sem volt. Egyetlen bútorom, saját edényeim, ágyneműm, fekhelyem, kerti felszereléseim, szerszámaim, semmiféle gyakorlatom, és tapasztalatom ezekkel kapcsolatosan nem voltak. Valamikor a kétezres évek elején tartottam csirkét, kacsát, nyulakat, volt egyszer egy saját kutyám, és egy bárányom is. De azokhoz sem értettem igazán. Csak szerettem őket.

Szerencsére ilyen témák szóba sem kerültek.

Házigazdám módszeresen vezetett végig a területen. A ház, és az egész környék már régóta lakó és gazda nélkül vegetált. Gondolatban birtokba vettem az egész környezetet.

A két barátságtalan vasráccsal védett bejárat közül csak az egyikhez sikerült kulcsot találnunk a régóta nem használt kulcscsomón. Az alacsony kis helyiségbe lépve házigazdám rövid elbeszélésbe kezdett a ház történelméről. Eszerint az épület több lépésben érte el a mostani formáját. Az első – kiinduló részében álltunk éppen, amelyik a történet szerint még az 1700-as években épült, és Vázsnok egykori papjának lakóhelye volt,

régi nevén parókia. Ezekszerint a ház nem szűkölködhet tehát holt lelkekben… 🙂

A következő helyiségek meglehetősen feldúltak voltak: egy szétbontott, majd úgy is hagyott egykori fürdőszoba, kicsi, és szűk mellékhelyiség, egy üvegezett, és kívülről szintén berácsozott folyosó, ami a kinti kamrához, és a villanyórához vezetett. Azután néztünk körül a ház egyetlen első ránézésre is lakható részében, az egykori étkezőben, amelynek egyik sarkában az impozáns haragoszöld színű cserépkályha állt. Házigazdám elmondása szerint még a “Cili néni” rakatta, aki az ő nagynénije volt, és a f

él életét Amerikában élte le, majd időskorára hazatért, és itthon töltötte el élete utolsó időszakát. A titokzatos történelem szinte áradt a falakból… Meg persze a nyirkos hideg is.

Az első két szoba lehetett az épület utolsó, befejező felvonása építészetileg. A redőnyeit felhúzva, és az ablakokat hosszú idő után sarkig tárva a ház szinte felsóhajtott. De én is. Szemeim elé csodálatos látvány tárult: a szemközti meredek domboldal, erdővel, és mezővel tarkított északi fele, amelyet még a túloldalon álló rettenetesen lepusztult ház képe sem tudott lerontani. A legelső gondolatom rögtön az volt, hogy ezentúl most már minden reggelemet ezzel a látvánnyal kell indítanom? Nem lesz az annyira borzalmas! 🙂

Házigazdámmal a korábban leemelt, és erre-arra széthordott ajtókat visszaakasztottuk a helyükre, majd röviden leegyeztettük a további teendőket. A nálam lévő Lakcímbejelentőt aláírta, majd régi barájával autóba ültünk, és bevittek a helyi Önkormányzathoz Sásdra. Elbúcsúztunk, és mindenki ment a dolgára.

A Hivatalban gyorsan végeztem, majd elhatároztam, hogy visszamegyek “a házamhoz”, de előtte kicsit felmérem a környéket. Végignéztem a különböző üzleteket, a fontosabb információkat lefotóztam a boltok kirakatában. Így szereztem tudomást arról, hogy napos-és előnevelt csibét, kacsát lehet rendelni. Végigjártam a buszmegállókat minden irányba, majd a Vasútállomást is megnéztem. Közben minden menetrendről fényképet készítettem. Ezután újra Vázsnok felé vettem az irányt.

Az alig két kilométeres bekötőutat kényelmes tempóban jártam végig, végre volt időm, és lehetőségem lépésről lépésre gyönyörködni mindenben… Az új hazámban!

A falu elejéhez közeledve felfigyeltem a faragott fatáblára, ami az ideérkezőket köszönti. Nagy szívmelengető érzés volt…

Már majdnem fél éve éltem alkalmi munkákból. Amikor előző évben Veszprémbe költöztem, felégettem magam mögött minden munkakapcsolatot, így amikor alig fél év elteltével kénytelen voltam visszaköltözni Pécsre, teljesen munka nélkül maradtam. Végső kétségbeesésemben egy vidéki biciklis bolyongásom alkalmával kitaláltam, hogy ház körüli és kerti munkákat fogok vállalni.

Akkor készült el az az egyszerű kis reklámcédula, amin egyszerűen csak ennyi állt: “Kerti vagy ház körüli munkákat vállalok! Minden megoldás érdekel! Nem dohányzom, nem iszom alkoholt. Húst, tojást, zöldséget, gyümölcsöt elfogadok cserébe! András Tel.: …….” Néhány interneten talált rajzos képecskét szerkesztettem bele az anyagba, és addig nyomtattam a lapokat, amíg a festék tartott a nyomtatómban. Kellőképpen tömör és elkeseredett szöveg volt, de ennek eredményeképpen az ősszel hamar tele lettem munkával.

Amikor Vázsnokra készültem, a sokadik utánnyomásból maradt utolsó reklám céduláimat zsebrevágtam azzal az elgondolással, hogy amint létrejött a megállapodás, azonnal beindítom az új lakóhelyemen a munkakeresős hadjáratot. Sásdról Vázsnokra visszatérve nyomban el is kezdtem a cédulák kiosztását a falu postaládáiba. A “házamhoz” érve meglepődve láttam meg házigazdám autóját. A barátjával egy rövid kis nosztalgiázásra visszajöttek még a házhoz, és egy kis légpuskás konzervdoboz-vadászat erejéig az udvarban szórakoztak a kellemes tavaszias, de még elég szeles időjárást kiélvezve.

A falu többi részét végigjárva és újból “hazatérve” már csak kettesben maradtunk: a Házam, és én.

Arra gondoltam, hogy kipróbálom, mi hogyan működik odabent, ezért a kapu melletti vízóra-aknában megnyitottam a víz főcsapot, aminek hatására a ház felől furcsa, és ijesztő susogó hang hallatszott. A bejárati ajtóhoz érve az üvegezett részen át megláttam, hogy valahonnan a víz sugárban fröcsöl fel az ajtó belső oldalára! Azon nyomban rohantam vissza a főcsaphoz, és sebesen a lehető leggyorsabb mozdulatokkal zártam le.

Miután a házba bejutottam, kiderült, hogy a tél folyamán az egyik benti vezeték elrepedt, és gyakorlatilag szökőkúttá változtatta a konyhát! Azon nyomban hívtam a gazdát, de már messze odébb jártak. Megígérte, hogy rendezni fogja a dolgot, de egyelőre ennél tovább nem jutottunk.

A régóta várt alkalmat kihasználva végigjártam a ház, és az udvar minden zegét-zugát, és megismerkedtem a végtelenül rideg valósággal.

Volt egy abszolút komfortmentes saját házam, teljesen átfagyott falakkal, használhatatlan, szétbontott, és úgy hagyott fürdőszobával, vezetékes ivóvíz, valamint fűtőanyag, főzési lehetőség, sőt mint később kiderült, wécétarály nélkül, egyetlen használható, de legalább csodaszép cserépkályhával. A pincétől a padlásig szinte mindenhol szanaszét hajigált, és otthagyott szemétkupacok, hatalmas gaz az udvarban, és vagy húsz különféle gyümölcsfa, akácos bozót, amikről nem tudtam megállapítani, hogy mifélék, és mire lehetnek valaha is használhatóak.

Azt hiszem, erre mondják azt, hogy “Innen szép nyerni!”.

Olvasói vélemények:

“Andris ez jó! Nagyon jó! Nem a formára gondolok, mert az mindig jó, hanem a tartalomra! Kevés embert láttam ennyire megváltozni a te korodban! Jó az irány! Hajrá!”

“Árnyalt, szövevényes, ott van a figyelmem, vákum !!! PROFI !”

“Hű András!

Hát ezt annyira átadtad, ezt a történetet!

Olyan torokszorító üresség lett bennem…

Kalandos életed van, az biztos, úgyhogy anyag hiányban nem szenvedsz. Csak így tovább, várom a folytatást!”

Jelentkezés a “Varázsnok” – Sztori történetek folytatására

Ha érdekel, hogyan lehet egy ilyen helyzetből felállni a padlóról, hogyan lehet életben maradni egy teljesen ismeretlen környéken, ismerősök, barátok, segítők, pénzügyi tartalék, és minden egyéb nélkül, iratkozz fel a történet további részeiért